hobbihorgászat - G-Portál

Minden halfajta

Tiszai ingola - Eudontomyzon danfordi Regan, 1911

Szinonim: Lampetra danfordi Regan, 1911 (Berg, 1948; Vásárhelyi, 1961).

Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett állkapocsnélküli, külsőleg angolnára emlékeztető, ovális keresztmetszetű állatok rendszertani helyét viszonylag későn ismerték fel. Egészen napjainkig nyomon követhető taxonómiájának problémája, amit Holčik és Renaud (1988) a holotípusok összehasonlító vizsgálatával tisztázott. Életciklusuk egy hosszú lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. A hátúszók a fiatal állatokon még különállóak, az ivarérett példányokon azonban összeérnek. Alsóállású szájuk szívótölcsérré fejlődött. A tölcsér szélén finom rojtszerű nyúlványok vannak, a belső oldalán pedig hegyes szarufogak találhatók, amelyek az idő folyamán némiképp kopnak (az adult is intezíven táplálkozik, parazita). A szívótölcsér alján helyezkedik el az állatokra igen jellemző fogakkal ellátott nyelv. Nyelvük előre-hátra mozgatható, a fogakkal együtt fűrészként működik. A fej felső oldalán van a páratlan orrnyílás, mögötte a két szem található. A test mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Lárvaállapotban szerves törmeléket és detrituszt fogyaszt, a kifejlett példányok tipikus paraziták. Csoportosan ívnak, viszont a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe (Botta és Keresztessy, 1992) március és június között, a vízhőmérséklet függvényében. Az átalakulás rendszerint harmadik életévükben, július-október között következik be. Élettartamuk 71-88 hónapra tehető. Ívás után tovább élnek, gyakran kétszer is szaporodnak életük során. A Tisza és mellékvizeinek endemikus halfaja, amely a Salmo trutta m. fario, Cottus gobio, Cottus poecilopus, Leuciscus leuciscus, Thymallus thymallus fajokkal jellemezhető halközösségekben tipikus (Holčik és Renaud (1988).

Dunai ingola - Eudontomyzon mariae Berg, 1931

Szinonim: Lampetra danfordi Regan, 1911 (Berinkey, 1966); Eudontomyzon danfordi vladykovi (Oliva és Zanandrea, 1959); Eudontomyzon vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Balon, 1966); Lampetra vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Holčik, 1963); Eudontomyzon vladykovi Oliva & Zanandrea, 1959 (Pintér, 1989).

A holotípusok vizsgálata alapján az Eudontomyzon nem másik olyan faja, amely a Kárpát-medencében endemikus. A lárvaállapotból való átalakulás után rövid idővel fogott példányok jól elkülöníthetők a csontos szájszervek alapján a tiszai ingolától. Az adult állatok fogai tompák, bár ha több alaktani eltérést nem veszünk figyelembe, tévedhetünk a faji hovatartozást illetően (Botta és Keresztessy, 1992). A felső ajaklemez fölött a sertefogak legfeljebb 5 sort alkotnak, az alsó ajaklemez fogainak száma 5-9 között változik, a leggyakrabban 6-7. Az alsó ajaklemez alatt 2-3 sertefogsor található. A két ivart a külső morfológiai jegyek alapján el lehet különíteni. A nőstény egyedek szeme kisebb, mint a hímeké, az ivartemék mennyiségi különbségéből adódóan a nőstények törzsátmérője nagyobb. A hímek úszói a hátoldalon valamivel magasabbak. Az infra- és a supraorális laminákon a hímek esetében átlagban több fog található (Holčik, 1963). A lárva a tiszai ingola lárvájához hasonlóan szerves törmelékkel és detritusszal él, a kifejlett ivarérett példányok nem tipikus, csak ún. alkalmi paraziták. Erre engednek következtetni a tompább csontos szájszervek, valamint, hogy a tápcsatorna vékony fonálszerű és mindig üres. Élettartamuk rövidebb, az első ívás után elpusztulnak, az ívás elmaradása esetén a következő év ívásáig életben maradnak. Talán ilyen hosszabb élettartamú egyedek nyomait regisztrálták a Dunában fogott halfajokon (Balon és Holčik, 1963). Megtalálható a Dunában a Bécs-Budapest szakaszon, valamint a folyó több bal és jobb oldali mellékfolyójában. Hazánkban kimutatták a Kerka-patakból (Botta és Keresztessy, 1992) és a Drávából (Gyeginszky, 1967). A fajra vonatkozhatnak még az alábbi elterjedési adatok is: Duna (Heckel, 1958); Duna, Rákos-patak (Petényi, cit. Herman, 1887); Lajta, Dráva (Vásárhelyi, 1961). A Tiszából és mellékvizeiből hiányzik, de ismeretes a Jin, az Olt és a Szeret vízrendszerének felső szakaszairól (Bănărescu, 1994). kép

Viza - Huso huso Linné, 1758

Szinonim: Acipenser huso (Linné, 1758).

Az etimológia szerint a latin név a görög hus szóból vezethető le, ami disznót jelent (Holčik, 1989). A többi tokfélénél robosztusabb, vaskosabb megjelenésű. Az egyébként is rövid orr a kor előre haladtával egyre rövidebb, és ugyanakkor puhább lesz. Hossza a teljes hossz (Tl) 7-12,5 %-a. A hát és az oldalak hamuszürkék vagy olykor feketék. A hasoldal fehér, az orr sárgás. A hátoldali vértek oválisak, egy hosszúkás fogas szarvszerű képlet van rajtuk. Az ivarérett egyedek esetében ezek bőrrel fedettek. Az oldalvértek fogazottak, a hasoldaliak alul bőrrel vannak fedve. A vértsorok között számos kicsiny csontlemez található. A száj sarló alakú, horizontálisan eléri a fej ventrolateralis élét. A kopltyútüskék pálca alakúak. A bajuszszálak hosszúak, lapos szalagszerűek, levélalakú függeléket viselnek (Elanidze, 1983), hátrasimítva elérik a felső ajkat. Mint anodrom hal, a folyókban csak ívás alkalmával fordul elő. Alapvetően két formáját különböztetik meg a migráció idejét figyelembe véve. Egyes állományok már ősszel (szeptemberben-októberben) a folyók torkolatába úsznak és ott telelnek, míg mások csak tavasszal (márciusban-áprilisban) kezdik meg a tengerből indulva vándorútjukat (Babushkin, 1964). A Dunában az összes viza hozam 41-57 %-át fogják szeptember-november hónapokban, februártól áprilisig terjedő időszakban mindössze 7-15 %-ot. Az Ural folyóban ezzel szemben a tavaszi vonulású állomány dominál (Peseridi, 1961). Ivarérettségüket az ikrások 12-16, a tejesek később, 19-22 éves korukban érik el. Folyónként az először ívó halak kora között elég nagy különbségeket tapasztaltak (Holčik, 1989). Az abszolút fekunditási adatok alapján az ikraszám néhány százezertől több millióig terjedhet a testtömeg függvényében. A Dunában ívó egyedek ikraszámát (Babushkin, 1964) érdekes módon alacsonyabbnak találták, mint pl. a Volgában szaporodókét (Ambroz, 1960). Az ovális alakú ikrák átmérője 3,3-4,3 mm, tömege 27-37 mg között változik. Az ívóhelyektől függően márciusban-májusban rakja le ikráit, amikor a víz hőmérséklete eléri az optimális 9 ^oC-ot. Ívóhelyül a folyók kemény, köves vagy kavicsos, esetleg homokos mederszakaszait választja. A kb. 8 nap alatt kikelő lárvák (E²S lépcső) 10-12 mm hosszúak. A felnőtt állatok az ívás után azonnal visszaindulnak a tengerbe, az ivadék a deltavidék brackvizében tölt el néhány évet a nyílt tengerbe való vándorlás előtt. Hosszú életük első négy-öt évében rendkívül gyorsan gyarapszik mind testhosszuk, mind pedig testtömegük. A háromévesek testméretei meghaladják az 1 m-t és a 6 kg-ot. Egyes irodalmi adatok alapján akár a 100 éves kort is megérhetik (Babushkin, 1964). Táplálékát fiatal korában bentonikus szervezetek (Zheltenkova, 1964), később már halak alkotják (Svetovidov, 1964). A Fekete-tengerben élő vizák 80 %-ban halat, 15 %-ban rákokat és 4 %-ban puhatestűeket fogyasztanak (Manea, 1966). A halfaj a levéltári anyagok alapján egykor hazánkban meghatározója volt nemcsak a dunai, hanem a tiszai halászok jövedelmének is. Az utóbbi évszázad vizafogásai azonban a Duna hazai szakaszán már eseményszámba mentek. Nagyobb vizát a közel száz év alatt mintegy 28 alkalommal fogtak a halászok (Tóth, 1987). Szembeállíthatjuk ezzel, hogy 1554-1555-ben több mint 160 db vizát zsákmányoltak a halászok a vizafogókban (Unger, 1922).

Vágótok - Acipenser güldenstaedti Brandt, 1833

Szinonim: Acipenser güldenstaedti var. tanaica (Marti, 1940); Acipenser güldenstaedti var. colchica (Marti, 1940); Acipenser güldenstaedti colchicus Marti, 1940 (Berg, 1948; Pintér, 1989); Acipenser güldenstaedti cholchicus danubicus (Movchan, 1967).

A faj J. A. Güldenstädt, a Szentpétervári Akadémia természetbúvára után kapta nevét. Teste megnyúlt, orsó alakú. Az orr viszonylag rövid, tompa, egy kissé kerekített. A bajuszszálak rövidek, simák, hátrasimítva az eredési pontjuk és a felső ajak közötti távolság feléig érnek. A szájnyílás keresztirányú, kicsi, szélessége a fej szélességének kb. 65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított, a felső ajak közepén jellegzetes nyereg található. Színe rendkívül variábilis. Hátoldala szürkésfekete, piszkoszöld, szürke, kivételesen citromsárga. A fiatal egyedek hátoldala kék, hasoldala fehér (Bănărescu, 1964; Mageramov, 1972). Vértjei a többi tokfélénél nagyobbak. A vágótok volgai és dunai formája között antigének alapján meglehetősen nagy különbséget találtak. A különbségek némely morfológiai mutatókban is megnyilvánulnak (Holčik, 1989), pl. a kopoltyútüskék számában. A szezonális rasszok e tokféléknél is kimutathatóak, őszi és tavaszi vándorló alakokat lehet elkülöníteni, amelyek jelenlétét a Duna vízrendszerében is bizonyították (Djisalov, 1973). A két forma egymástól eltérő jellegű területen ívik. A vándorlást már ősszel megkezdő egyedek a késő téli hónapokban, februárban-márciusban, a tavasszal vándorló példányok mintegy két héttel később, valamivel melegebb vízben ívnak. A Volga szabályozása után a folyóban egy nem vándorló, teljesen édesvízi életmódra áttért formáját is kimutatták (Pirozhnikov, 1956). A Vaskapu elzárása után is jelentkező szórványos fogások alapján a Duna esetében is feltételezhetjük ezt a lehetőséget. Az őszi forma ikrásai 11., tejesei pedig 9. életévükben válnak ivaréretté, a tavaszi formához tartozó egyedek közül a 10-12 nyaras korosztályba tartozó ikrások és a 7 nyaras tejesek ívnak életükben először (Ristič, 1967). Az ivarérett dunai ikrások gonadoszomatikus indexe 7,8-30,6 % között változik (Ambroz, 1964), a volgai állomány ugyanezen mutatója jóval alacsonyabb, 3,9-5,5 % (Pavlov, 1981). Az ovulált ikra mérete 2,8-3,8 mm és 21-22 mg között változik. A mély vizű (4-24 m), kavicsos, köves mederszakaszokon ívik, ahol az áramlási sebesség 1-1,5 m/sec. A folyószabályozások bizonyos mértékben változtattak az ívóhely választásának vonatkozásában. A mély vizű kavicsos helyeken kívül, a kisebb mellékfolyók torkolata közelében sekély vízben, homokos aljzaton is egyre gyakrabban figyelik meg ívását. A számukban és kiterjedésükben is csökkenő optimális ívóterületek következtében igen magas a fejlődő ikrák mortalitása (Peseridi, 1986). A kelés utáni 7-9. napon tér át a lárva az exogén táplálkozásra, kezdetben zooplankton, a 20. nap után bentikus szervezeteket fogyaszt (Matveev, 1953). A nagyobb példányok már kisebb halakat (gébféléket) is fogyasztanak (Ambroz, 1964). Növekedésük viszonylag lassú, a Dunában ívó állomány egyedei 11-12 éves korukban érik el az 1 m-es testhosszúságot és a 10 kg-os testtömeget. Mintegy ötven évre lehet becsülni a maximálisan elérhető életkorukat, amikor is testméreteik meghaladják a 250 cm-t és a 100 kg-ot. Az Acipenser stellatus-szal és az Acipenser huso-val alkotott hibridjei ritkábbak, mint az Acipenser güldenstaedti x Acipenser ruthenus hibridek (Konstantinov et al., 1952).

Sima tok - Acipenser nudiventris Lovetzky, 1828

Szinonim: Acipenser glaber (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser schypa Güldenstädt (Herman, 1887).

Az etimológia szerint a latin elnevezésből a fajnév csupasz hasút jelent, ugyanis a test érdes tapintású oldalához képest a has egészen sima. A test nyúlánk, az orr viszonylag rövid. A száj nem nagy, kerekded, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak nem megszakított. A homlokvonala meredeken emelkedik az első hátvértig, amely a legnagyobb és tompa háromszög alakú. A test itt a legmagasabb. A bajuszszálak hengeresek, rojtozottak, hátrasimítva csaknem elérik a felső ajkat. A csontvértek között nem találhatók kicsiny csontlemezek. A hát szürkészöld, vörhenyesbarna, az oldaluk világosabb. A hasoldal sárgásfehér, az úszók zöldes színűek. Az ivari dimorfizmus nem kifejezett, az ikrások általában szignifikánsan nagyobbak, mint a hímek. Vonulási idejük alapján 4 formáját különböztetik meg, az ívásra tavasszal, nyáron és ősszel a folyókba vándorló, valamint a Duna (Manea, 1966) és az Ural (Peseridi, 1971) vízrendszerében teljesen édesvízi életmódra áttért nem vándorló populációkat. Ivarérettségüket az ikrás egyedek 12-14, a tejesek jóval korábban 6-9 éves korukban érik el. A nőstények csak minden második, harmadik évben ívnak (Bănărescu, 1964). Az ovulált ikrák 1,6-3 mm átmérőjűek és 11-13 mg tömegűek. A dunai populáció 10-15 ^oC mellett március-május időszakban ívik, a folyó kavicsos, homokos mederrészein. Az ikrákból kb. 5 nap után kelnek ki a lárvák. A fiatalok a tenger felé vezető útjukat mintegy 1 év alatt teszik meg, ahol még hosszabb idő a torkolat brackvizében töltenek el. A faj táplálékát a Dunában legnagyobb részt kérész- és egyéb rovarlárvák, valamint rákok és puhatestűek alkotják (Manea, 1966), de megdézsmálja a többi tokféle ikráját is (Derzhavin, 1949). A Kaszpi-tenger kifejlett egyedeinek elsődleges tápláléka a fenéken élő gébfélék. Az irodalmi adatok alapján a maximális életkora közel negyven év lehet, amikor kb. 2 m-es és 40-50 kg-os. Hazánk területén fogott legnagyobb példány hossza 170 cm, tömege 32 kg volt. Növekedési üteme hasonló a vágótokéhoz, az első éves halak kb. 23-29 cm hosszúak és 40-60 g tömegűek. A múlt század végén még a Kárpát-medence több folyójának lakója volt, Herman (1887) szerint a Dunán kívül előfordult a Drávában, a Tiszában, a Vágban, a Körösben, a Marosban és a Zagyvában (!), az utóbbi évtizedekben csak a Tiszából (Vásárhelyi, 1957) és egy horgászfogás alapján a Drávából (1990) ismeretes.

Sőregtok - Acipenser stellatus Pallas, 1771

Szinonim: Acipenser seuruga (Güldenstädt, 1772); Acipenser stellatus danubialis (Brusina, 1902).

A fajnév a latin csillag szóból ered. A teste karcsú, megnyúlt, orsó alakú. Az ormány feltűnően hosszú, kissé felfelé hajló, dorsoventrálisan lapított. Ez a faji bélyeg jól elkülöníti a többi tokfélétől. A vértsorok között kicsiny csillag alakú csontlemezek vannak, egyik népies neve - a csillagos tok - is erre utal. A hátoldali vértek közül a harmadik a legnagyobb, a vérteken sugárirányú sávok vannak és erős tüskék, amelyeknek csúcsa a farok felé irányul. A szájnyílás keresztirányú, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak rövidek, nem rojtozottak. A hátúszó mélyen bevágott, a farokalatti úszó tompa vagy kissé bevágott. A mellúszó első sugara gyengén fejlett. A test színe a hátán egészen sötét, barnásfekete, az oldalán valamivel világosabb. Hasa fehér. Némely egyed fahéjbarna vagy hamuszürke a hátoldalán, ezek oldalvértjeinek közelében a test színe sárgásfehér. A folyóvízi életszakasz során az egyedek általában világosabbak, mint a tengerben (Bănărescu, 1964). Az ivari dimorfizmus sokkal kifejezettebb, mint a többi tokfélénél, az ikrások jelentősen nagyobbak, mint a hasonló korú tejesek. 13-14 éves korukban a nőstények 143-145 cm hosszúak, tömegük 11-12 kg, az azonos korosztályú hímek testméretei kisebbek, 134-136 cm és 7-8 kg. Az ívásra vonulás ideje szerint leírtak tavasszal és ősszel vándorló formákat, előbbi populációja sokkal nagyobb a Volga és az Ural vízrendszerében. A folyószabályozások jelentősen csökkentették a faj ívóhelyének kiterjedését. Változott a vonulás ideje és útvonala. Ma már ívóhelye a többi tokfélétől eltérően a folyók alsó szakaszán, a torkolatvidékhez közelebb helyezkedik el. Vízterülettől függően ívása tavasztól egészen nyár végéig elhúzódhat. Az optimális ívási hőmérséklet 10-15 ^oC között van. Megfigyelték, hogy a Duna vízrendszerében mind a migrációs, mind pedig az ívási ideje a viza és a vágótok megfelelő periódusa után van (Manea, 1966). Ivarérettségét hamarabb éri el, mint a többi tokféle. A Kuban folyóban az először ívó ikrás sőregtokok 7, a tejesek 5 évesek (Chugunov és Chugunova, 1964). Az ovulált ikrák átmérője 2,7-3,2 mm, tömege 10-14 mg. Ikráit a folyók kavicsos, köves, 1,1-1,9 m/sec áramlási sebességgel jellemezhető szakaszain rakja le. A megtermékenyített ikrák mortalitása az áramlási sebesség csökkenésével jelentősen növekszik. A kelés a víz hőmérsékletétől függően 4-6 nap. A fiatal lárvák fototrófok. Az ivadék legfeljebb 2-3 hónapot tartózkodik az édesvízben. Teljesen édesvízi életmódra áttért forma a sőregtok esetében ismeretlen. A fiatal sőregtokok első táplálékát rákok, rovarlárvák, árvaszúnyogok alkotják. Az idősebb példányok, a puhatestűek mellett, apró gébféléket is fogyasztanak. Maximálisan elérhető kor 35-40 év. A szakirodalom szerint 220 cm-es testhosszt és 68 kg-os tömeget érhet el. Növekedése az első négy évben elég gyors, később lelassul. Felmérések alapján a Don és a Kubán folyók sőregtok populációinak testhosszgyarapodása a legintenzívebb (Holčik, 1989), a 100 cm-es testméretet 6 éves korukban haladják meg.

Kecsege - Acipenser ruthenus Linné, 1758

Szinonim: Acipenser gmelini (Fitzinger & Heckel, 1836); Acipenser gmelini Fitzinger (Herman, 1887); Acipenser ruthenus brevirostris (Antipa, 1909); Acipenser ruthenus ruthenus n. marsiglii (Berg, 1948).

A fajnév Oroszország latin nevéből (Ruthenia) származik. A test áramvonalas, nyúlánk. A feje megnyúlt, ormányban végződik, hossza meglehetősen variábilis. A kereszthelyzetű száj kicsi, szélessége a fej szélességének 60-65 %-a. Az alsó ajak középen megszakított. A bajuszszálak hosszúak és rojtozottak, hátrasimítva elérik a felső ajkat. A testszín nagy egyedi változékonyságot mutat, a hátoldal rendszerint zöldesbarna, a hasoldal pedig sárgásfehér. A mellúszó nagy és erős. Az úszók színe szürke, a vértek piszkos- fehérek. Néha előkerül teljesen fehér (var. albinea) ill. narancsvörös változata (var. erythraea) is (Lukin et al., 1981; Holčik, 1983). A Tiszában élő populációban a tejesek mell- és hasúszói rövidebbek, mint az ikrásoké (Vladykov, 1931), hasonló ivari dimorfizmust mutattak ki a dunai kecsegék esetében is (Oliva és Chitravadivelu, 1972). Az ormány hosszának és formájának variabilitása már régóta foglalkoztatja a halbiológusokat. Legtöbbjük elkülöníti a hosszú kihegyezett és a rövid tompa orrú formát. Berg (1948) szerint a hegyes orrú forma tavaszi, a tompa orrú pedig őszi vándorló. Az utóbbi forma testhossza gyorsabban növekedik, ami alapján genetikai különbséget is feltételeztek (Shmidtov, 1939; Lukin, 1956). Szaporodási képességük nagyobb, élettartamuk is hosszabb. Többen azon a véleményen vannak, hogy sem a morfológiai, sem pedig az ökológai különbségek nem elégségesek a két forma elkülönítéséhez (Jankovič, 1958; Musatov, 1964). Shilov (1972) szerint a kecsege orrának hosszában és formájában mutatkozó nagy variabilitás oka a vágótokkal (rövid orrú forma) és a sőregtokkal (hosszú orrú forma) való hibridizációban keresendő. A szóban forgó fajok mesterségesen előállított hibridjein végzett kariológia vizsgálatok nem támasztják alá ezt a hipotézist. A kecsege teljesen édesvízi életmódra áttért tokféle, csak a Kaszpi-tenger vízgyűjtőjén ismeretes a folyók torkolatába bevándorló formája (szemimigrációs forma). Az ivarérettséget a tejesek 4-5, az ikrások valamivel idősebb, 5-6 éves korukban érik el. Az ivarérett hímek minden évben részt vesznek az ívásban, a nőstények nemi ciklusa a hetedik életév után meghosszabbodik és két évig tart (Jankovič, 1958). Nagyobb rajokat csak a telelés és az ívási időszakban alkot. Ívásra a folyók felsőbb szakaszaira vándorol, ahol a vízmélység legalább 6-10 m. A 2-2,9 mm átmérőjű ikrákat a hordaléklerakódástól mentes, kavicsos folyószakaszokon rakják le április-május hónapokban 12-17 ^oC vízhőmérkékleten (Jankovič, 1958). Amikor a víz hőmérséklete 20-21 C fölé emelkedik, vagy kevesebb, mint 9 ^oC, ívását megszakítja (Lukin, 1947). A 13 ^oC-on 4-5 nap múlva kikelő lárvák 7-8 mm hosszúak, önálló táplálkozásukat 5-6 nap elteltével kezdik meg. Az egyhónapos ivadékok már 3-4 cm nagyságúak, augusztus-szeptember körül 8-18 cm-esek. A Dunában élő populáció testhossza gyarapodik a leggyorsabban, mindamellett megjegyezni kívánjuk, hogy a hazánkban előforduló tokfélék közül a leglassabban növő faj. Maximális testméretei is elmaradnak a többi tokfélétől, kivételesen hossza meghaladhatja a 100 cm-t, tömege a 16 kg-ot. A legidősebb eddig fogott példány a Kujbisev-tározóból került elő, amely 27 évesnek bizonyult (Lukin et al., 1981).

Angolna - Anguilla anguilla Linné, 1758

Szinonim: Muraena anguilla (Linné, 1758); Anguilla fluviatilis Fleming (Herman, 1887); Anguilla vulgaris (Berg, 1916).

A fajnév az etimológia szerint a latin anguis (kígyó) kicsinyített képzős szavából eredeztethető. Teste kígyószerű a fej felülről lapított. Utóbbi alakja szerint két változat, széles és keskeny fejű megkülönböztetése szokásos. A két változat kialakulását különböző környezeti és táplálkozási viszonyokra vezetik vissza, zavaró azonban, hogy egy vízterületen mindkettő az átmeneti alakokkal együtt, egyidőben megtalálható. A kopoltyúívek keskenyek, a kopoltyúnyílást igen kicsi kopoltyúfedő takarja. A koponya alakját követi a szájrés. A száj végállású, az alsó állkapocs előbbre nyúlik, mint a felső. Mindkét állkapcson, valamint a vomeren apró hegyes fogazat van. Az egyetlen páros úszó, a mellúszó közvetlenül a kopoltyúnyílás mögött található, páratlan úszói egybeolvadtak. A növekedés folyamán a mellúszók alakja és nagysága változik, az ivarérett példányokon az addig kanálszerű úszó hosszú ecsetformájúvá fejlődik. A mintegy 2 mm-es cikloid pikkelyek igen aprók, nem emelkednek ki a pikkelytasakból, elhelyezkedésük szabálytalan, kormeghatározásra alkalmatlanok. A testszín vízterületenként változhat, a pigmentáltság alapján a különböző korosztályok mégis jó elkülöníthetők. Lárva stádiumban kevés pigment a jellemző. A pigmentsejtek az édesvízbe kerülés idején jelennek meg, először a fejen és a farki részen. A kezdeti zöldesszürke szín fokozatosan megy át olajzöldbe, majd a sárga pigmentek uralkodóvá válása után bronzszínűvé válnak (sárga angolna). 3-4 év után a hasi tájék világosabbá válik, ezüstösödik. Az ikrások a folyókon mindig feljebb vonulnak, mint a hímek, amelyek általában kisebbre nőnek. A tejesek 7-12, az ikrások 9-19 évi édesvízi tartózkodás után válnak ivaréretté. Szemük megnagyobbodik, hasuk ezüstös színűvé válik (ezüstangolna), nem táplálkoznak többé, tápcsatornájuk elsorvad. Augusztus-szeptember hónapokban indulnak hosszú vándorútjukra, vissza a Sargasso-tengerbe. Jelölt angolnák visszafogásával bebizonyosodott, hogy vándorlásuk során óránként akár 12 km-t is képesek megtenni. Éjszakánként a vízfelszín közelében úsznak, felhasználva navigációjukban a csillagokat. Az európai kontinens partjainál a föld mágneses vonalai segítik őket a tájékozódásban. Az utolsó fázisban szaglószervüket használják (Maitland és Campbell, 1992). Táplálékuk összetétele igen változatos, a makrofitáktól a szárazföldi szervezetekig számos táplálékforma megtalálható tápcsatornájukban. Zömében bentikus szervezetekkel és apró halakkal táplálkoznak. Az élőhely táplálékkínálatához kiválóan alkalmazkodik (Moriarty, 1974; Bíró, 1974; Szító és Buz, 1975). A halfogyasztás akkor válik nagyobb arányúvá, ha a konkurens halfajok tömeges jelenléte, vagy a bentikus szervezetek más okból fakadó hiánya miatt arra rászorul (Shafi és Maitland, 1972; Moriarty, 1975). Télen, a vízhőmérséklet csökkenésével táplálkozási aktivitása is csökken. Megfigyelhető azonban bizonyos nyári pauza is táplálkozásában, így növekedésük, kormeghatározásuk bizonyos nehézségekbe ütközik a fals évgyűrűk megjelenése miatt. Egyre elterjedtebb az a nézet, amely szerint az angolna nem őshonos hazai természetes vizeinkben. A középkortól kezdődően számos írás tanúskodik ennek ellenkezőjéről. Tény, hogy jelenlegi állománynagysága az 1961 utáni rendszeres telepítéseknek köszönhető.

Dunai nagy hering - Caspialosa kessleri pontica Eichwald, 1838

Szinonim: Clupea pontica (Eichwald, 1838); Alosa pontica var. danubii (Antipa, 1905); Alosa pontica pontica Eichwald, 1838 (Vasiliu és Manea, 1987).

A test magas, zömök, oldalról enyhén lapított. A száj nagy, a szájzug a szemközépre húzott függőleges vonalon túlér. Az állkapcson, a palatinumon, a vomeren és a basihyalen 2-2 sorban jól fejlett fogak ülnek. A szem elülső és hátsó részén szemhéj van, csak egy hasítékot hagy szabadon. A kopoltyúfedőn sugárirányú sávok találhatók (érzőcsatornák). Hasa oldalról lapított, erős középéle van, amelyen 30-36 tüskés pikkely a fürészfogakhoz hasonló élt alkot. Cycloid típusú pikkelyei nagyok, könnyen leválnak. Mell- és hasúszói kicsinyek, a hasúszó a hátúszó alapjának kezdete mögött ered. A hátúszó közepes nagyságú, homorúan bemetszett. A farokúszó hosszú, mélyen bevágott, töve táján két hosszúkás pikkelylemezt visel. A testszíne a hátoldalon kékeszöld vagy zöldesszürke, a fej és az oldal valamivel világosabb, a has vörhenyes árnyalatú ezüstfehér. A hát-, mell- és farokúszó szürke, szélükön feketék. A farokalatti úszó sárgás színezetű (Vasiliu és Manea, 1987; Gyurkó, 1972). Szaporodási vándorlását az ivartermékek egy bizonyos érettségi fokánál kezdi meg. Az először ívó tejesek 2, az ikrások 3-4 évesek. A csoportos vonulás a folyókon felfelé 6-10 ^oC-os vízben kezdődik meg, ívóhelyül az erős sodrású részeket keresi fel, a mellékfolyókba nem hatol be. A 2,5-2,8 mm átmérőjű ikrákból 100-150 ezer db-ot rak le, 10-18 ^oC-os vízhőmérsékleten. Az ívás után közvetlenül sok egyed elpusztul, az életben maradtak rögtön visszatérnek a tengerbe. A kikelt lárva 3,1-3,7 mm hosszú, szeptemberre eléri a 7 cm-es nagyságot és a 3,1-3,4 g tömeget (Berg, 1948). Az ivadék tápláléka zooplankton szervezetek, a kifejlett példányok főként halakkal (gébek, szardella, ... stb.) és részben rákokkal táplálkoznak. A dunai nagy hering előfordulása a magyar Duna szakaszon igen ritka, az ívó példányok rendszerint csak Brailáig, esetleg Giurgiuig hatolnak fel. Az 1846-os bizonyító példány megfogása óta csak szórványosan került elő főként a dunai halászok zsákmányából. Legutóbb 1974-ben és 1978-ban Szigetközben fogták ki néhány példányát.

Bodorka - Rutilus rutilus Linné, 1758

Szinonim: Cyprinus rutilus (Linné, 1758); Leuciscus rutilus Linné (Herman, 1887).

A test oldalról lapított, magassága élőhelytől függően változó. Állóvizekben magasabb, szélesebb hátú (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 33), folyóvizekben (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 30) nyúlánkabb (Synek, 1967; Battes, 1972; Libosvársky és Saeed, 1984; Maitland és Campbell, 1992; Pénzes és Tölg, 1994). A faroknyél rövid és alacsony. A száj csúcsba nyíló. A hasúszók kezdete pontosan a hátúszó alapjának eleje alatt van. A mell- és hasúszó aránylag kicsi, a farokalatti úszó jól fejlett. A hátúszó és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A hasúszó és a végbélnyílás között a pikkelyek a vörösszárnyú keszegtől eltérően nem alkotnak élt. A cycloid pikkelyek viszonylag nagyok. A fej és a hátoldal sötét olajzöld vagy ezüstösen barna, oldala ezüstös csillogású, a has fehér. A hát-, mell-, és farokúszó szürkésbarna, a has- és a farokalatti úszó élénk narancsvörös színű. Az írisz a fiatal példányok esetében sárgás, a kifejlett egyedeknél narancsvörös. Magas hőmérsékleti toleranciájának, viszonylag alacsony oxigénszint tűrőképességének következtében nagyon különböző élőhelyeken megtalálható. Előfordul patakokban, folyókban vagy tisztavizű tavakban, holtágakban, csatornákban, gyomhalként tógazdaságokban, de megél a Balti-tengerbe, a Fekete-tengerbe és az Aral-tóba ömlő folyók brackvizében is. Széles elterjedési területén a változékony morfológiai bélyegek alapján számos alfaját írták le (Rutilus rutilus carpathorossicus Vladykov, 1930; Rutilus rutilus lacustris Pallas, 1811; Rutilus rutilus heckeli Nordman, 1840; Rutilus rutilus aralensis Berg, 1905; Rutilus rutilus uzboicus Berg, 1912; Rutilus rutilus caspicus Jakowlew, 1870; Rutilus rutilus fluviatilis Jakowlew, 1873; Rutilus rutilus schelkownikovi Derjavin, 1926), az újabb álláspont szerint a csekély eltérések azonban nem elegendőek az alfaj kategóriájához, így egyes tengerparti területeken honos vándorló formától (Rutilus rutilus m. migratorius) eltekintve a faj egységesnek tekinthető (Holčik és Hensel, 1972). Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Ívóhelyül az áradások során elöntött füves réteket, vagy a víz mélységétől függetlenül a dús szubmerz vízinövényzetet választja. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárgás színű ikrából 20-200 ezer darabot raknak le a 12-14 ^oC-os vízbe. Gyakran előfordul, hogy ivartemékét a fogassüllő már fejlődésben lévő ikráira rakja, jelentősen rontva a gazdaságilag fontosabb halfaj természetes utánpótlásának sikerességét. Az ívás gyakran megfigyelhető 10 ^oC körüli vízhőmérséklet mellett is. Utóbbi esetben az ikra fejlődése 17-18, 12-14 ^oC-on pedig 10-12 napig tart. A kikelő lárvák 5-7 mm hosszúak, mintegy két hónap elteltével testhosszuk már 26-31 mm, testtömeg pedig 149-274 mg (Tong, 1985). Jellemző módon változik a bodorka populációján belül a két ivar aránya. Az angol Lugg folyóban az első éves korosztály hím:nőstény arányát még 72:23-nak találták. A hímek aránya az idősebb korosztályokban fokozatosan csökkent, a 13 éves halaknál hányaduk már csak 25 %-nyi volt (Hellawell, 1972). Tápláléka igen változatos összetételű. A növényi táplálék kisebb jelentőségű a bodorkánál, mint a vörösszárnyú keszegnél (Niederholzer és Hofer, 1980). Puhatestűek fogyasztását elsőként a 10 cm-nél nagyobb példányok esetében lehet kimutatni, az idősebb egyedek alkalomszerűen kisebb halat is elfogyasztanak. Az ikrások gyorsabban nőnek és tovább élnek, mint a tejesek.

Leánykoncér - Rutilus pigus virgo Heckel, 1852

Szinonim: Leuciscus virgo (Heckel, 1852); Leuciscus virgo Heckel (Herman, 1887).

A test nyúlánk, oldalról lapított. A fej a testhez képest kicsi. A száj a bodorkától eltérően félig alsó állású. A hasvonal egyenes. A faroknyél rövid és viszonylag magas. A pikkelyek nagyok és vastagok. A hátúszó alapja rövid, szegélye enyhén homorú. A farokalatti úszó alacsony. A hátoldalon zöldesbarna vagy szürkészöld, oldala halványkéken ezüstös, a hasa fehér. A mellúszó halvány narancsvörös, a has- és a farokalatti úszó sötétebb vörös. A farokúszó középen halvány, szélein sötétvörös színű. Ívási időben fején és testének felső részén fehér nászkiütések jelennek meg. A fej kékes színű, a kopoltyúfedő és a test oldala gyöngyházfényű lesz. Az úszók is élénkvörössé válnak. Reofil halfaj, az év nagy részét a folyók erős sodrású részein tölti. Ivarérettségét hároméves korában éri el, ívóhelyének habitusáról eltérő adatok vannak. Egyes leírások szerint ívási időben, március-május hónapokban elhagyja a főmedret és a holtágak, kiöntések vízinövényzetére rakja ikráit (Berinkey, 1966; Pintér, 1989). Más szerzők szerint a folyók gyors áramlású részein a köves-kavicsos mederben ívik, ugyanazon a területen ahol a paduc, a pénzes pér és a márna (Povľ és Ocvirk, 1990). Az ovulált ikrák kb. 2 mm átmérőjűek, szürkés-rózsaszínűek. Az ikrások 25-30 ezer ikrát raknak le egyedenként, a víz 10-14 ^oC hőmérsékleténél. A kikelő lárvák 13-14 mm hosszúak. Életük első napjait a mederfenéken töltik nyugalomban. Táplálékösszetételét még nem vizsgálták. Elterjedési területén ritka halfaj, olyannyira, hogy Szlovéniában szigorúan védett, így az IUCN vörös listájára is felkerült (IUCN, 1988; Povľ, 1989).

Gyöngyös koncér - Rutilus frisii meidingeri Heckel, 1852

Teste megnyúlt, hengeres, áramvonalas. A kicsi alsó állású száj, a paducéhoz hasonló. A hátoldala sötétzöld, oldala ezüstösen csillogó, a has fehér. A farokúszó mélyen bemetszett. A hát és a farokalatti úszó homorú. A hasúszók és a farokalatti úszó vörhenyes, a többi szürkés színű. A hímeken ívási időben nagyszámú és viszonylag nagyméretű nászkiütés jelenik meg. A Fekete-, Azovi- és Kaszpi-tenger mellékén a Dnyeszter, Dnyeper, Don és Bug folyókban ívó Rutilus frisii Nordmann, 1840 elkülönült előfordulású alfaja. Vándorló, kisebb csapatokban a Duna felső szakaszán, néhány ausztriai és németországi tóban (Chiemsee, Fraunsee, Altersee, Mondsee) és az azokba ömlő folyókban él (Cihař és Malý, 1975). Alkalmanként a Duna osztrák szakaszán is megjelenik, a folyó magyar-szlovák határszakaszának szlovák oldalán való előfordulásáról is van adat (Hensel, 1979). A Duna magyarországi szakaszán még nem sikerült kimutatni, de valószínűsítik előfordulását (Pintér, 1989). Áprilisban-májusban ívik a tavak be- és kifolyóinak környékén. Táplálékában férgek, rovarlárvák, puhatestűek, növények és ritkán halak szerepelnek.

Amur - Ctenopharyngodon idella Cuvier & Valenciennes, 1844

Szinonim: Leuciscus idella (Valenciennes, 1844); Ctenopharyngodon laticeps (Steindoechner, 1866); Pristiodon siemionovi (Dybowski, 1877).

Megnyúlt testű, hengeres, oldalról enyhén lapított torpedó formájú, rendkívül izmos hal. Feje a testéhez képest kicsi. A száj félig alsó állású, a szájnyílás hátsó része enyhén lefelé lejt. Az ajkak jellegzetesen vastagok és kemények. A nagy szemek a megszokottnál alacsonyabban vannak. A széles homlokon az orrnyílások és a száj között sekély bemélyedés található. A robosztus test viszonylag kicsi úszókat visel. Cycloid pikkelyei nagyok, vastagok és kemények, kaudális peremüket sötét szegély övezi, ettől testén félholdakból álló mintázat látható. Háta zöldesbarna, oldala aranysárga, hasa piszkossárga színű. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. Ivari dimorfizmus csak tavasszal, az ívást megelőzően alakul ki, a tejesek mellúszói a test felőli oldalon érdes tapintásúvá válnak. Eredeti élőhelyén (kínai nagy folyók, Jangce, Sárga-folyó, Hszicsiang és az Amur középső és alsó folyása) tipikus folyóvízi halnak számít, életének minden szakaszát a főmederben tölti. Ivarérettségét Kínában 4 év alatt éri el, egyéb területen - ahol meghonosították - a földrajzi szélességtől függően 14 hónap (Maláj-félsziget) és 6-10 év (Magyarország, Lengyelország) fejlődési idő szükséges, hogy először ívjanak. A tejesek általában korábban érik el ivarérettségüket. Őshazájában csoportosan ívik a folyók sodorvonalában, kavicsos fenék fölött, 21-22 ^oC hőmérsékletű vízben, áradások alkalmával a felsőbb szakaszokon. Hazánkban az 1963-tól Kínából és a volt Szovjetunióból importált halat, más európai országok gyakorlatához hasonlóan, mesterséges úton szaporítják. A faj természetes szaporodása hazai vizeinkben még nincs egyértelműen tisztázva, bár jelezték már szaporodását a Dunában (Kászoni, 1988) és a Tiszában (Pintér, 1977, 1989). Az ovulált ikra 1,5-1,8 mm átmérőjű, amely a megtermékenyítés után 3,5-4,5 mm-re duzzad. Az embrionális fejlődés az adott hőmérsékleten igen gyors, mindössze 30-36 óráig tart. A kikelt lárvák 5 mm hosszúak, az exogén táplálkozásra a kelést követő 4-5. napon térnek át. Az első formált táplálékát apró zooplankton szervezetek adják (Rotatoria, juvenilis Cladocera, Copepoda), később bentikus élőlények (Chironomidae lárvák). Fokozatosan tér át enzimrendszerének és tápcsatornájának teljes kifejlődése után a szubmerz növények fogyasztására. Meghatározóvá a növényi táplálék 5-6 cm-es testhossz elérésekor válik. 2-3 éves korban a nád, sás fiatalabb hajtásait, a víz feletti növények aláhajló részeit is megeszi. Bizonyos táplálékszelektivitás megfigyelhető az amur esetében. Az élőhelyén található növényféleségek közül először a számára kedves tápláléknövényt kezdi fogyasztani, aminek következtében a mederfenntartási célokból telepített amurok tevékenysége kezdetben nem látványos eredményű. Intenzív növényfogyasztása miatt természetes vizekbe való kihelyezése ma már nem igazolható. Számos természetvédelmi probléma vetődött föl, többek között az, hogy a partvédő növénysávokban, vagy a

	Óra

	Chat
Sajnos a böngésződ nem képes a beillesztett keretek megjelenítésére. Név: Üzenet:

Linkek

E-mail és msn cím

E-mail:[email protected]

MSN:[email protected]