Márna (Barbus barbus)

Más magyar népies elnevezései: rózsás márna, marcihal, rózsahal, márnahal, tótkecsege, zsidóhal. Románul mreana, breana, mereana, mreana aurie, umbreana. Angolul barbel. Franciául barbeau. Németül Barbe. Olaszul barbolo. Oroszul uszács. Szerbül mrena. A márnát, ezt a pontyfélék (Cyprinidae) családjához tartozó békés halat a legtöbb európai nyelven „szakállasnak” nevezik az elorenyújtott hegyes feje és orrésze, s foleg az alsó állású szája mellett szembetuno négy bajusz-szála okán, amely valóban szakállnak tunik az elso pillantásra. Elterjedése. E kifejezetten folyóvízi halfaj az angliai Temzétol és az Atlanti-óceán partjaitól a Duna tengerbe ömléséig, s a Fekete- és Káspi-tenger vízgyujtorendszerétol északig, az 55.-ik szélességi fokig, valamint az Appenini- és a Balkáni-félszigeten, mindenütt megtalálható. A Kárpát-medencében oshonos. Erdélyben, Bánságban és Partiumban minden nagyobb folyóban él, azok egyes szakaszain állománya jelentos: a paduc és a ponty szinttája közt egy márna-régiót képez. Így e szinttáj nevét a márnáéról kapta. Ismerteto jegyei. Szép formájú, izmos testét apró pikkelyek fedik, egyetlen nagy hátúszójának elso sugara kemény, hátrafelé álló fogazatú. Ezt „bognártüskének” nevezik. Teste hoszszan elnyújtott, hengeres, háta szinte egyenes. Ajkai húsosak. Farokúszója mélyen, fecskefarkszeruen kivésett. Szép színu hal: feje, háta zöldes-barna, vagy olívazöldes-szürke, oldalai aranyos-sárgák, hasi része fehéres-sárga, teste teleszórva fekete petytyekkel. Ezek az úszókon is jelen vannak. Az egész teste aranyosan tündöklik. Hát- és farokúszóinak színe megegyezik a testével. Az ivás elott és alatt a hal testén enyhén sötétes harántcsíkok látszanak s a hal fején és hátán megjelennek a szerelmi dudorok, az apró daraszeru kinövések. Élettere. A márna a bovizu, nagyobb folyókat szereti. Itt a mélyebb részeket kedveli, élettere a kavicsos-homokos mederfenék, ahol a forgók, örvénye alatt, két víz találkozásánál, nagyobb kövek melletti csendesebb részeken él. Itt érzi magát biztonságban s a víz sodra is ide hordja a táplálékot. Nyári melegben e búvóhelyeit csak éjjel hagyja el. Mivel a víz mélyebb részein tölti napjait, életét némi homály fedi: az szemmel nem figyelheto meg, amint ez a víz felszínén minduntalan megjeleno halfajok esetében történik. Életteréhez, amelyet megszokott, ragaszkodik. Onnan csak íváskor, vagy ha táplálék-készlete leszukül, vándorol el, de soha sem távolra. A folyóvíz áradásakor is gyakran elhagyja megszokott életterét, de a vízállás csökkenése után visszatér oda. Mint minden hal, a tiszta vizet szereti, de bizonyított tény, hogy táplálékszerzése közben a szennyvízcsatornák beömlését is felkeresi. Nagy a turoképessége a víz szennyezettségével szemben: az ipari és kommunális vizek szennyezettségének fokát is magán viseli, hiszen húsa gyakran fenolos, vagy petróleum ízu. Ilyen folyószakaszokon csak kényszeruségbol tartózkodik — valószínu a táplálék okán — s megfigyelheto, hogy a szennyezett részeken állománya mindig gyér. Biológiája. Növekedését és táplálkozásbiológiáját Európában legbehatóbban a valamikori Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem halbiológiai munkaközössége tanulmányozta s kidolgozta és alkalmazta is az erdélyi folyóvizeken e faj mesterséges szaporításának módszerét. E tanulmányok megállapították, hogy a márna „mindenevo”, vegyestáplálkozású halfaj, békés, ragadozásra nem vetemedik soha. Ebben szájának formája is megakadályozná. Erdélyi folyóvizeinken leggyakoribb hosszúsága 40-60 cm, nem ritkák a 70 cm-esek sem, átlagsúlya 1-1,5 kg, de gyakoriak a 2-3 kilósak is. A Marosban a Szászrégen-Radnót közti szakaszon az 1 évesek 10 cm, 42 g, a kétévesek 16 cm, 68 g, a háromévesek 19 cm, 96 g, az ötévesek 24 cm, 207 g, a hétévesek 28 cm, 320 g, a tízévesek 35 cm hosszúak és 500-720 grammosak. Táplálékbo vizeken ezen értékek megkétszerezodhetnek, sot az Al-Dunán megháromszorozódhatnak. Táplálékspektruma igen változatos, abban általában a következok találhatók meg: rovarlárva, giliszta, apró csiga, élettelen rovarok, kisebb kagylók, korhadt növényi részek, apró vízi élolények rothadó maradványai, paduc, vagy domolykó ikrái. Mindent megízlel, amit a víz sodra eléje hoz, vagy amit észlel helyváltoztatás közben. Erre a lefelé álló szája és bajuszszálai alkalmassá teszik. Télen táplálkozása csökken, a vastag jégpáncél alatt „elvermel” a mélyebb részeken, keveset mozog. Táplálkozása tavasztól-oszig intenzív, fogása is erre az idoszakra esik. A márna ivarérettségét élete 4.-5. évében éri el. Ívása a 17-18 C fokos vízben, május végétol-június elejéig történik. A paduccal és domolykóval ellentétben nem csoportosan, hanem diszkréten, szinte párosával történik. Testsúly-kilogrammonként kevés, csak alig 10-12 ezer darab, sárgás, 2,3-2,5 mm átméroju ikrát rak le egyszeri iváskor. Ikráit nem egyszerre, hanem 5-8 adagban szórja ki, mindig a keményebb aljzatú vízfenékre. Ezek szemenként a kavicshoz tapadnak. Az ikra embrionális fejlodése 17 C fokos vízben 8-10, a 19-20 C fokosban pedig 6-7 napig tart. (A márnaikra enyhén toxikus, fejfájást, hasmenést okozhat így nem fogyasztható!). Mesterséges szaporítása a folyóban, az ívóhelyen kifogott (dobhálóval) anyahalak ikráinak lefejésével, annak a hím tejének ráfejésével, megtermékenyítésével kezdodik. Az ikrákat üveg, vagy muanyag kelteto-edényekbe helyezik, az oxigénellátást vízátfolyással biztosítják. A zsenge hallárvák mozgékonyak, szíkzacskójuk felszívódása után intenzíven táplálkoznak, mikroszkopikus plankton-szervezetekkel. A márna-ivadékot kisebb halastavakban, haltáppal etetve, oszig is lehet nevelni, telepítés céljából. Oszire elérik a 6-9 cm-es hosszúságot is. Gazdasági jelentosége, horgászata. A nagyobb erdélyi folyók mentén élo lakósság vesszovarsával, dobóhálóval, vízrekesztéssel fogta valamikor s így fogyasztása helyi jelentoségu volt. A márna ma kimondottan horgászhal. Harcos természete erre kiválóan alkalmassá, szórakoztatóvá teszi. Foleg fenekezo módszerrel fogják. Ez egy 2,5-3 m hosszú bottal, csúszó-ólmos módszerrel történik. A horog tuhegyes 1-6-os, hosszúszárú, a zsinór vastagabb, rendszerint 25-28-as, a hal védekezo erejéhez igazodva. A horogra tuzendo leggyakoribb csalik a következok: földigiliszta, pióca, lótetu, cserebogár és lárvája, szagos sajtkocka, csirkebél és máj, laska és húsfélék gyurmája, szárazföldi rovarok, így sáska, tücsök stb. Gyakran ezekbol többféléket, ún. „szendvicset” tuznek a horogra. Fontos a hal fárasztására a biztonságos, beszabályozott fékkel muködo peremfutó orsó. Kapása tipikus ütésekkel kezdodik, csipegeti a csalit s az erosebb rántásnál, húzásnál kell bevágni. A hal eros testmozgások közepette igyekszik a folyással szembe menekülni s kövek, vagy vízben levo tárgyak mögé elbújni, fárasztása közben igyekezzünk a felszínközelbe terelni, habár a hal igyekszik fenékközelben elfeküdni, mozdulatlanná válni. Kis ido múlva újabb erovel küzd szabadságáért, ezt többször megismétli, míg kifárad. A nagyobb példányok fárasztása igazi élmény, ez néha hosszabb ideig is eltarthat. Az élénk harcos természetu márnát csakis zsákkal vegyük ki a vízbol. Úszós módszerrel is horgásszák e halfajt. Ez valamivel az elobbinél hosszabb, 4-5 méteres bottal, vékonyabb, 20-22-es zsinórral, sot még ennél vékonyabbal is, kisebb méretu orsóval, 6-8-as horoggal történik. A jól kiegyensúlyozott úszó egyik fontos kellék e módszer esetében. A készséget vízzel szembe dobva úsztatjuk. Jó, ha a kapást az ujjaink közé vett zsinórral figyeljük. Az úszót vissza-visszatartva, a dobásokat ismételve kutatjuk a márnás helyeket: a beárnyékolt vízrészeket, öblöket, forgókat stb. Megakasztva, a kirohanásait a zsinór utána eresztésével kell semlegesíteni. Bognártüskéjénél fogva rövid ideig felkantározható. Húsa, habár szálkás, jóízu, még a horgászfeleségek is kedvelik. A fenol szagát, amely kellemetlen, elkerülendo, a halat nyúzni kell. Ez a horgászra háruló, kellemes ténykedés otthon, különösen ha a márna két-három kilós.