Bodorka

A test oldalról lapított, magassága élőhelytől függően változó. Állóvizekben magasabb, szélesebb hátú (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 33), folyóvizekben (törzsmagasság és a törzshossz százalékosan kifejezett aránya = 30) nyúlánkabb (Synek, 1967; Battes, 1972; Libosvársky és Saeed, 1984; Maitland és Campbell, 1992; Pénzes és Tölg, 1994). A faroknyél rövid és alacsony. A száj csúcsba nyíló. A hasúszók kezdete pontosan a hátúszó alapjának eleje alatt van. A mell- és hasúszó aránylag kicsi, a farokalatti úszó jól fejlett. A hátúszó és a farokalatti úszó szegélye enyhén homorú. A hasúszó és a végbélnyílás között a pikkelyek a vörösszárnyú keszegtől eltérően nem alkotnak élt. A cycloid pikkelyek viszonylag nagyok. A fej és a hátoldal sötét olajzöld vagy ezüstösen barna, oldala ezüstös csillogású, a has fehér. A hát-, mell-, és farokúszó szürkésbarna, a has- és a farokalatti úszó élénk narancsvörös színű. Az írisz a fiatal példányok esetében sárgás, a kifejlett egyedeknél narancsvörös. Magas hőmérsékleti toleranciájának, viszonylag alacsony oxigénszint tűrőképességének következtében nagyon különböző élőhelyeken megtalálható. Előfordul patakokban, folyókban vagy tisztavizű tavakban, holtágakban, csatornákban, gyomhalként tógazdaságokban, de megél a Balti-tengerbe, a Fekete-tengerbe és az Aral-tóba ömlő folyók brackvizében is. Széles elterjedési területén a változékony morfológiai bélyegek alapján számos alfaját írták le (Rutilus rutilus carpathorossicus Vladykov, 1930; Rutilus rutilus lacustris Pallas, 1811; Rutilus rutilus heckeli Nordman, 1840; Rutilus rutilus aralensis Berg, 1905; Rutilus rutilus uzboicus Berg, 1912; Rutilus rutilus caspicus Jakowlew, 1870; Rutilus rutilus fluviatilis Jakowlew, 1873; Rutilus rutilus schelkownikovi Derjavin, 1926), az újabb álláspont szerint a csekély eltérések azonban nem elegendőek az alfaj kategóriájához, így egyes tengerparti területeken honos vándorló formától (Rutilus rutilus m. migratorius) eltekintve a faj egységesnek tekinthető (Holčik és Hensel, 1972). Ivarérettségét 3-4 éves korban éri el. Ívóhelyül az áradások során elöntött füves réteket, vagy a víz mélységétől függetlenül a dús szubmerz vízinövényzetet választja. Az 1,2-1,5 mm átmérőjű sárgás színű ikrából 20-200 ezer darabot raknak le a 12-14 ^oC-os vízbe. Gyakran előfordul, hogy ivartemékét a fogassüllő már fejlődésben lévő ikráira rakja, jelentősen rontva a gazdaságilag fontosabb halfaj természetes utánpótlásának sikerességét. Az ívás gyakran megfigyelhető 10 ^oC körüli vízhőmérséklet mellett is. Utóbbi esetben az ikra fejlődése 17-18, 12-14 ^oC-on pedig 10-12 napig tart. A kikelő lárvák 5-7 mm hosszúak, mintegy két hónap elteltével testhosszuk már 26-31 mm, testtömeg pedig 149-274 mg (Tong, 1985). Jellemző módon változik a bodorka populációján belül a két ivar aránya. Az angol Lugg folyóban az első éves korosztály hím:nőstény arányát még 72:23-nak találták. A hímek aránya az idősebb korosztályokban fokozatosan csökkent, a 13 éves halaknál hányaduk már csak 25 %-nyi volt (Hellawell, 1972). Tápláléka igen változatos összetételű. A növényi táplálék kisebb jelentőségű a bodorkánál, mint a vörösszárnyú keszegnél (Niederholzer és Hofer, 1980). Puhatestűek fogyasztását elsőként a 10 cm-nél nagyobb példányok esetében lehet kimutatni, az idősebb egyedek alkalomszerűen kisebb halat is elfogyasztanak. Az ikrások gyorsabban nőnek és tovább élnek, mint a tejesek.